Szabó Előd, családfakutatás

            Minden településnek megvannak a jellemző családnevei. Nagyobb városok vonzó hatásuknak köszönhetően beköltözött családnevek ezreivel rejtik el a tősgyökeres neveket, viszont egy kisebb falu házasulandóinak nem jutott mindig helybéli pár, olyannyira, hogy az 1800-as években Szamosbecs vőlegényeinek durván harmada, menyasszonyainak negyede nem becsi születésű volt.

            Csenger, mint a környék központja már nagyobb teret adott a helyben házasulásra. A vőlegényeknek csak ötöde-hatoda született máshol, akik persze legtöbbször hazavitték szülőhelyükre a csengeri mennyasszonyt. Fontos megemlíteni Komlódtótfalu és Csenger kapcsolatát, hiszen nem csupán szomszédos településekről van szó, hanem a híd meglétéig valamelyest egységben fejlődő rendszerről, amire a közelben nem volt példa.

            A családkutatás alapja az anyakönyv, amelynek három fajtája létezik. Keresztelési, házassági és temetési, mindez vallási felekezetek szerint.

            A csengeri református anyakönyvet 1766 óta, a római katolikust 1732 óta vezetik. A csengeri születésű görög katolikusokat Csengerújfaluban keresztelték, így az ottani megfelelő anyakönyvben keresendőek. Az ottani római katolikusokat viszont Csengerbe kellett hozni. Izraelita anyakönyv csak 1851-től maradt fenn, holott korábban is éltek zsidók a városban. Mivel Csenger református többségű, az itt élő katolikusok házasodási szokásai gyakorlatilag egy kis falu - fentebb említett – szokásai szerint működött. A vegyes házasságok meglehetősen ritkák voltak, azonban az idő múlásával egyre gyakoribbá váltak.

            A református anyakönyv kizárólag a csengeri gyülekezethez tartozók adatait tartalmazza, a római katolikus pedig Csengeren kívül Pátyod, Újfalu, Ura, Tyukod, Porcsalma, Komlódtótfalu, Nagygéc, Becs, és Angyalos római katolikusait is. Ezek a települések mind a csengeri anyaegyházhoz tartoztak megfelelő egyház híján.

A település lakosságát ketté oszthatjuk nemesekre és adózókra. Azonban bármelyik család egy-egy ága elszegényedhetett, cselédsorba kerülhetett. Ilyen szempont szerint viszont kisbirtokosokra és cselédekre oszlik város lakossága. A házasodási szokások is ez utóbbi szempont szerint működtek inkább. Mégpedig általában két fő tényezőt vettek figyelembe: az egyik, az azonos vallás, a másik, hogy „rangon alul” azért ne házasodjanak. Ez nem feltétlenül jelentette azt, hogy nemes csak nemessel házasodott, mert az „adózó” család gyakran volt olyan jó gazdálkodó, hogy bátran házasíthatta gyermekeit nemesekkel. Általában Csengerről elmondható, hogy a tősgyökeres református családok – ha egyéb ok nem gátolta őket – ugyanazt a gazdálkodó földműves munkát végezték, legyen szó nemesekről, vagy adózókról. Azok a családok tudták „sokra vinni” (eltartani magukat és gyermekeiket tisztességesen kiházasítani) amelyek nem hagyták el őseik földjét, hanem generációról generációra egy településen éltek, örökölve a földet.

            Kihalt családnevekről és máig létezőkről is beszélhetünk. Eltűnt mára az Eszenyi, Czerődi, Gencsi, Imre, Kondor, Rozsi, Olvasztó, Téthi, Ugron stb. családnév, holott valaha minden nap elhangzott a városban. Leggyakoribb vezetékneveink viszont dokumentálhatóan 300-400 éve napjainkig léteznek, mint az Bélteki, Juhos, Gál, Osváth, Gyarmati, Barcsai, Apáti.             

Végül a város és a környék egykori urait említem, a földbirtokos nemeseket, akiknek nagy része a helyi - református lakossággal jól megférve - római katolikus volt (Jékey, Becsky, Szuhányi, Fekete, Czerjék, Kossuth családok), de akadtak reformátusok is (Uray, Domahidy, Madarassy, Kerekes, Isaák, Gődény, Sulyok, Pongrácz, Jakó). Saját társadalmi rangukon házasodva egy újabb halmazt hozva létre, családfájuk egész megyékre, országrészekre terjedt ki, hiszen egy-egy településen csak pár földbirtokos család élt egyszerre. Őket nem nevezhetjük tősgyökeres csengerieknek, mivel a város génállományára a legkisebb hatást sem gyakorolták, viszont a közéleti szerepük jelentős volt.

Honosnak nevezhető nagyobb birtokkal rendelkező családok voltak az Osváth, Kun, Ecsedy, Barkász, Hadady, Eszenyi családok egyes ágai, amelyek szerves részei a csengeri génállománynak és a város életében is tevékenyen részt vettek (hadnagyok, az egyház kurátorai, elkerülve lelkészek, tanítók, jegyzők lettek).

Minden régi anyakönyv tanulmányozásával felismerhetők a település ezen tősgyökeres családjai, amelyek érthető okból hasonló származású, a már jól ismert családokkal házasodtak, hogy megtartsák a változatlant, azt, ami bevált és éltette őket évszázadokon át, - akár a föld, akár egy öröklődő mesterség legyen az.

Szabó Előd (megjelent a Csengeri Hírmondó 2012/1. számában)